Csenő

Csenő, a manó évek óta a padláson lakott. Az utolsó lakók réges-régen elköltöztek, és sokáig üresen állt a ház. A manó számára így aztán nem akadt semmi csenni való, ezért már azon gondolkodott, hogy szedi a sátorfáját és odébb áll. Azonban nem sokkal karácsony előtt új lakók érkeztek. Érdeklődéssel figyelte, ahogyan beköltöztek és elpakolták a dolgaikat. Alig várta, hogy alkalomadtán elemelhessen ezt-azt.
Nagyon szerette a csillogó dolgokat, az apró csecsebecséket. No meg kiváltképp örömet jelentett a számára, ha az embereknek fejtörést és bosszúságot okozott, amikor nem találták ott az ollót, a hajas babát, a csavarhúzót, ahová előzőleg lerakták.
Kileste, hová pakolta el anya a pogácsa szaggatót, hová kerültek apa mandzsetta gombjai, hol kaptak helyet Lenke színes hajdíszei. Már előre összedörzsölte a tenyerét, ha arra gondolt, hogy ezeket a tárgyakat titokban megkaparinthatja.

Amikor aztán ki-ki elment a maga dolgára, Lenke óvodába, szülei pedig munkába, akkor Csenő lejött a padlásról. Először leakasztotta anya egyik hóember mintás zokniját a szárítóról. Hogy minek kellett neki a zokni? Abba pakolt! És mivel Csenő nagyon szerette a változatosságot, sosem lopott két egyforma zoknit. Ez volt az oka, hogy csakhamar olyan sok fél pár zokni hevert anya „Fél pár zoknik” feliratú dobozában. Szegény anya! Mindenütt kereste az eltűnt zoknikat: a porszívóban, az ágy alatt, a mosógép dobjában, a szekrények mögött, de hiába…
A zoknival a kezében a manó körbenézett a nappaliban.
-    Mennyi remek csenni való! Nem is tudom, mit rakjak ebbe a zokniba? – gondolkodott, miközben odaosont anya varrós fiókjához, amely telis-tele volt csábítóbbnál csábítóbb kincsekkel.
Mivel azonban Csenőnek az volt az egyik szabálya, hogy egyszerre csak egy dolgot lopott, alig tudott választani. Egy papírdobozban álltak a színes, kisebb-nagyobb gombok, fényes patentok, csillogó tűk, egy másikban a sok szép, színes cérna. Mellettük volt egy zacskó, amelyet Csenő nem látott a költözéskor.
-    Ugyan, mi lehet benne? – morfondírozott.
Ámulatára a zacskó tele volt csodálatos szalagokkal! Fényes, matt, keskeny, szélesebb, mintás, egyszínű! Egyre tanácstalanabb volt, melyik mellett döntsön. Mígnem megakadt a szeme a gyűszűn. Bármennyire is vonzották a gombok és a szalagok, ezt választotta. Szép, mintás darab volt. Pont ráillet Csenő pisze orrára.
Gyorsan bedobta a zsákba, azaz a zokniba, és már igyekezett is fel a padlásra. Ott aztán gyönyörködött első zsákmányában. Nézegette a rajta lévő mintákat, forgatta, kopogtatta, sőt! még meg is rágcsálta.
Amikor anya készült megvarrni Lenke elfeslett szoknyáját, meglepve vette észre, hogy a gyűszű nincs sehol.
-    Pedig meg mertem volna esküdni, hogy ide tettem. – vakarta a fejét.
Közben Csenő pedig jót nevetett rajta. Egy másik alkalommal eltűnt Lenke ezüstösen csillogó hajcsatja, amit a nagymamájától kapott, aztán nyoma veszett apa egyik kedvenc tollának, majd lába kélt anya féltve őrzött kiskanalának is a konyhafiókból.
-    Hogy ebben a házban minden eltűnik! – fakadt ki apa. – Nem hiszem el! De hova a csudába lesz?
Csenő, a manó persze remekül mulatott. Odakint leesett az első hó, közeledett a karácsony. Apa egy csodás fülbevalóval szerette volna megajándékozni anyát, de ez a gonosz kis manó kileste őt, amikor ajándékában gyönyörködött, és két nap alatt azt is ellopta a rejtekhelyéről. Apa csak az üres dobozt találta, amikor szerette volna becsomagolni az ékszert. Először Lenkére gyanakodott, de a kislány nem érhette el, hiszen a könyvespolc legtetején lévő könyvek mögé dugta.
-    Lassan itt a karácsony, és én nem tudok neked adni semmit. – mondta apa anyának. – Az ajándékomnak is csak hűlt helyét találtam…
A két szülő szomorúan ölelte át egymást.
-    Talán nem volt jó ötlet, hogy ide költöztünk.
Karácsony napján aztán ott állt a fa teljes díszben, ragyogva, mintha ráaggatták volna az éjszaka összes csillagát. A manó lejött a padlásról, hogy szemügyre vegye, hátha el lehet csenni valamit róla, azonban a karácsonyfa elbűvölte Csenőt. Annyira szépnek látta, hogy nem volt kedve egyetlen díszt sem elemelni róla. Most először nem lelte örömét a csínytevésben. Maga sem értette. Csak állt és állt, azt sem vette észre, hogy Lenke belépett a szobába. A kislány nem ijedt meg tőle, s megszólította őt.
-    Szóval te vagy az, aki ellopod a kincseinket!
Csenő lába a földbe gyökerezett. Ilyen közel ember még nem állt hozzá.
-    Lopni a legcsúnyább dolog a világon! Anyukám mondta. – folytatta Lenke. – Miért csinálod ezt?
A manó arca kikerekedett, szemét le sem tudta venni a kis kérdezőről, s valami furcsa érzés töltötte el a mellkasát, ahogy a kislányt nézte. Kócos haja egészen lelapult, aztán szemöldökét összeráncolva a földre vetette tekintetét, s apró szája sírásra görbült.
-    Na jó, gyere ide! – lépett hozzá Lenke, aki a következő pillanatban megölelte Csenőt.
Vékonyka manólábai ott kalimpáltak a föld felett.
-    Ha nem adod vissza, amiket elvettél, el fogunk költözni, ha elmúlik a karácsony.
-    Tegyél le, kérlek! – nyögte Csenő, aki bizony időközben megkedvelte a családot. – Mindent? A gyűszűt is? – kérdezte sajnálkozva.
-    Azt is, mert anyukám nem tudja megvarrni a szoknyámat.
Aznap este meglettek az elveszett zoknik, bennük a család minden eltűnt tárgyával. Anya piros szalagjaival átkötve feküdtek mind-mind a karácsonyfa alatt, a szülők legnagyobb ámulatára. A fülbevaló pedig visszakerült az eredeti dobozába. Lenke titokban felkukkantott a szekrénytetejére, ahonnan egy picike szempár figyelte őket, s gazdájuk velük ünnepelte az első közös karácsonyt. Attól fogva Csenő nem lopott el semmit.