Vándor

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vándor. Egész életében az utakat rótta. Városról városra járt, faluból faluba tévedt. Ha nem akadt, ahol megszálljon, kint aludt az erdőszélen, vagy a templomtoronyban, ha megtalálta a sekrestyést vagy a papot. Közben jártában keltében sajnálkozott, hogy bizony nyomorúságos dolog ez a vándorélet! Hej, bezzeg, akinek van hova lehajtania a fejét! Ha az Isten azt neki is megadná! Amikor azonban valaki munkát ajánlott neki, mindig talált valami kifogást.
-    Az én derekam nem bírja a cipekedést! Tönkre ment a sok földön hálásba! – ezzel utasította el a molnárt, aki kosztot, kvártélyt is juttatott volna neki a fizetség mellé.
Máskor meg, amikor libapásztorkodni hívták, akkor meg azt mondta:

-    Nem bírnak ezek a lábak egy helyben maradni, úgy megszokták a vándorlást! Hogyan is vállalhatnám én el?
Így aztán csak céltalanul lődörgött erre-arra. De nem is ez volt benne a legfurcsább, hanem a zsák, amit folyton a hátán hordott. Amikor valamilyen sérelem érte, fogott egy kavicsot az út mentéről, és apró betűkkel ráírta, hogy mikor, hol, ki bántotta meg. A zsák elég súlyosnak tűnt és az évek alatt csak egyre nehezebb lett. Alkalomadtán, amikor egyedül ücsörgött az erdőszélen, gondosan kirakta a köveket maga elé szép sorjában, és olvasgatta őket. A kopottabbakat különrakta és a végén erősen átírta a betűket.
-    Á, ezt már majdnem el is felejtettem! – forgatta a kavicsot, és felelevenítette magában a kocsmárosnét, aki nem adott neki többé hitelbe bort.
Előkereste a legnagyobb darabot, dörzsölgette, nézegette, a szeme egészen összeszűkült.
-    Ezt sosem tudnám elfelejteni! – s a szegény emberre gondolt, akinél éveken át megszállt, ha arra vitt az útja, de miután minden szegletben gyermeke aludt már a kicsiny házban, csak az istállóban tudott volna helyet szorítani a vándornak.
Azt gondolta, hogy ahol ennyien elférnek, ott még egy embernek is biztosan akadt volna hely. Mivel ő mindenkinél szegényebbnek érezte magát, jogosnak érezte a saját felháborodását. Így ment ez. A zsákban egyre csak gyűltek a kövek, már alig bírta el őket, de sosem dobott volna ki egyetlen darabot sem.
Egy szép napon összetalálkozott egy emberrel, aki ugyanúgy vándorolt, ahogyan ő. Csodálkozva nézegette a nehéz zsákot.
-    Mit cipelsz, testvér, ebben a hatalmas zsákban?
-    Köveket, kavicsokat.
-    Ugyan minek? Nincs elég az út mellett?
-    Azok nem olyanok, mint ezek. Ezek közül mindegyiknek története van.
Azzal megmutogatta őket, és elmesélte a hozzájuk fűződő történeteket. Várta a másik együtt érző arckifejezését, de az bizony teljes érdektelenséget mutatott.
-    Én ugyan nem gyűjtök köveket. Nem is érnék rá, mert minden figyelmemet lekötik a fák, virágok és az állatok, ha éppen nem valakinek segítek.
Azzal szélesre tárta saját zsákja száját, amelyben friss cipót, szalonnát és egy kis üveg bort cipelt.
-    Könnyű neked, látod, az enyémbe már semmi finomság nem férne! Ráadásul, amerre én járok, nem is szívesen adnak az emberek. – fintorgott.
-    Engem bizony mindenütt jó szívvel látnak. – mosolygott a másik. – Gyere, komám, én is jó szívvel osztom meg veled, amit kaptam.
Miután jól teletömték a hasukat, közösen koptatták tovább vándorbotjukat. Hamarosan egy sebes folyású folyóhoz értek. Éppen jókor, mert a szalonna nagyon megszomjazott odabent. Először a jókedvű ivott, aztán a másik. Amint a folyó fölé hajolt, a zsákja hirtelen meglódult és a fején átbucskázva berántotta őt a vízbe.
-    Engedd el a zsákodat! – kiabálta neki a másik vándor.
-    Hogy is tehetném? Benne van az egész életem!
Emez annyira sajnált volna megválni a kavicsoktól, hogy inkább elmerült velük. Még ma is szorítja a zsákját, ha el nem engedte.