Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény asszony a férjével meg annyi gyerekkel, hogy mire a számolás végére értek, addigra mindig eggyel több lett. No, meg aztán ott volt az ember anyja is. Annyira nem volt semmijük, hogy az utolsó lekváros csuprot is kinyalták, a gerendán is csak a szalonna madzagja lógott. A kutya rég megszökött, de még a macskák is mind eloldalogtak, mert egy fél sánta egér sem kószált a padláson. A gyerekek a réten fészkelő madarak tojásait szedték össze, meg vadsóskát ettek.
Hogy, hogy nem, egyszer a szegény ember kapott valahol egy kis munkáért cserébe hét tojást. Mármost, el kellett volna ültetni, de nem volt kotlósuk. A szomszédban azonban folyton ültek a tyúkok, oda a szerencse is haddal járt. Az ember addig nyaggatta a feleségét, hogy csak átment a szomszédba.

Csenő, a manó évek óta a padláson lakott. Az utolsó lakók réges-régen elköltöztek, és sokáig üresen állt a ház. A manó számára így aztán nem akadt semmi csenni való, ezért már azon gondolkodott, hogy szedi a sátorfáját és odébb áll. Azonban nem sokkal karácsony előtt új lakók érkeztek. Érdeklődéssel figyelte, ahogyan beköltöztek és elpakolták a dolgaikat. Alig várta, hogy alkalomadtán elemelhessen ezt-azt.
Nagyon szerette a csillogó dolgokat, az apró csecsebecséket. No meg kiváltképp örömet jelentett a számára, ha az embereknek fejtörést és bosszúságot okozott, amikor nem találták ott az ollót, a hajas babát, a csavarhúzót, ahová előzőleg lerakták.
Kileste, hová pakolta el anya a pogácsa szaggatót, hová kerültek apa mandzsetta gombjai, hol kaptak helyet Lenke színes hajdíszei. Már előre összedörzsölte a tenyerét, ha arra gondolt, hogy ezeket a tárgyakat titokban megkaparinthatja.

Csufiról, a kisverébről fogok mesélni nektek. Ott élt óriási családjával az udvarom végében álló tujasoron. A madárkák csicsergéssel és vidámsággal töltötték meg mindennapjaimat, amikor az őszi nap sugaraiban süttettem fájdogáló tagjaimat. Annyira összebarátkoztunk, hogy a legtöbb veréb a kezemből evett, de ha mégsem, akkor igen közel merészkedtek hozzám, ha magot szórtam nekik a földre.
– Gyertek csak, kis madárkáim, szalonnát is kaptok majd!
Volt közöttük egy, aki akkor is megült a tenyeremben, ha már üres volt. Fészkelődött, mintha egy kellemes, homokos tengerparton játszana. Ő volt Csufi. Másmilyen volt, mint a többiek. A feje búbján világító folt alapján különböztettem meg őt a társaitól.

Egyszer a balkéz nagyon megorrolt a jobbra. Féltékeny lett rá, és azt mondta neki:
- Ugyan, mitől vagy te jobb, mint én? Mi jogon vívtad ki magadnak, hogy az összes ember veled ír, veled mutat, veled fog kezet? …és mi az a mondás, hogy „Ne tudja a balkéz, mit csinál a jobb?” Miről nem szabad tudnom? Mit művelsz te itt a hátam mögött? – háborgott tovább. – Neked még szented is van! Én meg? Balsors, akit régen tép…, baleset, balhé! Sosem tettem semmi rosszat, mégis nagyon hátrányos helyzetben érzem magam!
Szegény jobbkéz hirtelen válaszolni sem tudott a rázúdított vádakra. A balkéz dühében még a ballábat is felbujtotta a jobb ellen.