Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki annyira szerette egy szem lányát, hogy folyton leste minden kívánságát. Amit csak szeme, szája óhajtott, mindent megkapott. A szakácsnő azt főzte, amire ő vágyott, az udvari zenészek azt húzták, amit ő szeretett volna hallani, a király szabói éjt nappallá téve dolgoztak, hogy a királylány elé tegyék a legújabb divat szerinti ruhákat, fejfedőket.
Amikor közeledett a karácsony, a király hatalmas fenyőt állíttatott a vár udvarán. Három napba tellett, mire feldíszítették. A kovácsmesterek már hónapokkal korábban nekifogtak a fa tetejére való csillag készítéséhez. Drágakövekkel díszítették, csiszolták, fényezték, hogy minél messzebbre tündököljön.
A királyság népe ajándékokkal kedveskedett a királylánynak. Ki ékszert hozott, ki messzi földről való édességet, mások cipőt, hajdíszeket.

Pelem, a kis tündér sokkal korábban született, mint kellett volna. Még javában tombolt a tél, de az időjárás hirtelen meleget hozott, és egy reggel elkezdtek fogyatkozni a jégcsapok, csepegett a víz a háztetőkről, leolvadtak az ágak, eltűnt a hó. Az ég ragyogóan tiszta lett, száz ágra sütött a nap.

A fák és a bokrok azt hitték, itt a tavasz, ezért elkezdek nyújtózkodni. Pelem egy barackfa rügyében várta, hogy megszülethessen, de még nem volt kész rá. Hiányzott a szárnyacskája, ezért kérte a barackfát, hogy ki ne nyíljon, de a fa kevélyen azt válaszolta:

Tóbiás a kádban lubickolt. Anya már lefürdette, de még engedte, hadd játsszon a játékaival.
-    Amíg hozok egy tiszta törülközőt és a köntösödet, addig még maradhatsz!
Szerencsére a kiskacsák még el tudtak menekülni az üres habfürdős flakon mögé a krokodiltól, mielőtt anya visszajött.
-    Gyere ki drágám, vár az esti mese!
Tóbiás elpakolta a játékokat, aztán anya kivette a vízből. Gondosan letörölte róla a habot és megszárította a haját. A gyerekszobában már várta a kisautós pizsamája. Egy-kettő belebújt, közben anya a könyvespolc előtt ácsorgott.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vándor. Egész életében az utakat rótta. Városról városra járt, faluból faluba tévedt. Ha nem akadt, ahol megszálljon, kint aludt az erdőszélen, vagy a templomtoronyban, ha megtalálta a sekrestyést vagy a papot. Közben jártában keltében sajnálkozott, hogy bizony nyomorúságos dolog ez a vándorélet! Hej, bezzeg, akinek van hova lehajtania a fejét! Ha az Isten azt neki is megadná! Amikor azonban valaki munkát ajánlott neki, mindig talált valami kifogást.
-    Az én derekam nem bírja a cipekedést! Tönkre ment a sok földön hálásba! – ezzel utasította el a molnárt, aki kosztot, kvártélyt is juttatott volna neki a fizetség mellé.
Máskor meg, amikor libapásztorkodni hívták, akkor meg azt mondta: